Dr. Gaál Botond honlapja

Kiss László emlékezete

Áldott kezű kőműves mester

Temetése után mintegy száz tanítványa gyűlt össze a Kollégium dísztermében, hogy megbeszéljék, milyen méltó emléket állítsanak szeretett tanáruknak. Én is ott voltam, és a magam csendességében elgondolkoztam azon, ki is volt Kiss László, és számomra miért jelentett oly sokat a barátsága. Nem voltam közvetlen tanítványa a Református Gimnáziumban, de négy éven át a matematika szakköréhez tartoztam, sok-sok feladatot oldottunk meg az ő tanári útmutatása alapján a Középiskolai Matematikai Lapokban. Azt is bizonyára sokan tudták a jelenlévők között, hogy az emberi kapcsolatokat tekintve Kiss Lászlóhoz én álltam a legközelebb: én is matematika-fizika szakos tanár voltam, 32 éven át szolgáltunk együtt, három éven át mindketten Pősze Lajos igazgató mellett dolgoztunk helyettesként. 1982-ben engem választottak igazgatónak és ő volt a helyettesem, s utánam 1987-ben őt választották az igazgatói székbe, én pedig mint a Kollégium főigazgatója továbbra is közvetlen közelről segítettem munkáját. Közöttünk más volt a viszony, mint ami szokott lenni az igazgató és helyettes igazgató között. Igen közeli, jó barátok voltunk. Ismertük és kerestük egymás gondolatát is. Mindig a legnagyobb szeretetben és kiapadhatatlan humorral, derűvel végeztük a mindennapi teendőket. Szinte mindent megbeszéltünk. Később is. Teljesen megbíztunk egymásban, egyáltalán számomra jó volt tudni, hogy ő van. Halála nagyon mélyen érintett. Temetésén a vezető tisztségben lévők szolgáltak, illetve mondtak beszédeket, én pedig arra gondoltam, hogy e nagyszerű ember és kiváló tanártársam, igazi barátom emlékezetét írásban fogom megörökíteni. Elmondok hát róla mindent, amit tudok és ami a szívemben van!

Az 1970-es években Kiss Lászlóról a diákjai azt tartották, hogy “Közép-Európa legjobb matematika tanára”. Ezt szó szerint így mondták és ezt – mint fiatal pályakezdő tanár – én is igaznak fogadtam el. Ez a sokra becsült tanár nagyon szerény ember volt. Soha nem tolta magát előre, nem vágyott az első sorokba, nem akart kitűnni vagy tolakodni. Szerénysége mögött valami mély titok rejtőzött, amit láttunk rajta és amit gondoltunk róla, de nem tudtuk kifejezni. Férfias tekintetéből kibeszélhetetlen melegség sugárzott, amit lehetetlen volt nem érezni. Reá emlékezve, most ezt a titkot próbáljuk mégis megfejteni, ehhez próbáljunk valahogyan hozzáférkőzni. Nem könnyű dolog az emberi szívbe belelátni! Ő ugyanis akkor került előtérbe, amikor a legszerényebbnek akart maradni, ő akkor látszott, amikor szinte szemérmesen elrejtette magát. Arcáról mindig derű sugárzott, jelenlétében senki nem érzett megoldhatatlan gondot. Bensejéből tiszta optimizmus áradt, még akkor is, amikor személyes problémák kötözték meg mosolygó lelkét. Számomra úgy tűnt, mintha kereste volna ő is valami titoknak a nyitját. Azt szerette volna megtudni, hogyan és miért került ő olyan helyzetbe, hogy reá bízatott sok-sok fiatal jövőjének formálása. Miért lett ő tanár? Nem rugódozott ő ez ellen, de érteni akarta saját sorsát, hivatásának célját. Nem látszott rajta, mert örök vidám természetű volt, de otthoni magányában bizony kutatta a Szentírás üzenetét önmagával kapcsolatban is. Eltűnődött azon, hogy sok bibliai szereplő elindul valahová és egészen máshol köt ki. Pál apostol sorsa különösen is és gyakran elgondolkoztatta. Egyszer Ravasz Lászlót olvasta és megnyugodott: “… az ember nem oda ér, ahova megy, mert az ember odaindul, ahova ő akar menni: de oda érkezik, ahová Isten viszi.” Ekkor már nem volt fiatal. Érett fővel és ennek fényében gondolt vissza megtett pályájára, s megértette életének addig érthetetlen eseményeit. Szinte boldogan döbbent rá az Isten általi eleve elrendeltségére és küldetésének céljára. Megértette azt, amit korábban még csak hitben fogadott el. Kiválasztottságának tudatában élte az életét és ezt az isteni titkot belülről hordozta magában. Mintha lett volna egy belső hang a lelkében, amely figyelmeztette őt a helyes lépésekre. Persze ilyen nem volt, de életének számos pontján bizony az látszik, hogy figyelt egy sorsát tanácsoló bölcs Vezetőre, engedte, hogy Valaki nevelje, tanítsa, vezesse, irányítsa őt arra felé, amely nem az ő elgondolása szerinti cél volt. Éppen ez az engedelmesség tette őt bölccsé. Életének alakulását, annak eseményei mögött rejlő legmélyebb titkokat csak ilyen nézőpontból érdemes figyelni, mert végül ő is így látta azokat, s ezért így lehet hitelesen megérteni. – Életútja tele van komoly tanulságokkal.

Pályája

Neve napján született, 1932. június 27-én, Debrecenben. Édesapja, nemes nádudvari Kiss Béla katona-tanár volt, akkor honvéd százados. Édesanyja bicskei és császári komoróci Komoróczy Margit, aki jó nevű hodászi családból származott. A születési anyakönyvben nádudvari Kiss László Egon Olivér bejegyzés található. Ő a legegyszerűbb nevet viselte: Kiss László. Bátyja Béla, húga Judit. Édesapja rangfokozata időről időre emelkedett. Először Debrecenben szolgált a 10. Bocskay Gyalogezredben. Ő volt a parancsnoka annak az alakulatnak, amelyben a Debreceni Református Gimnázium híres tanárai teljesítettek szolgálatot, többek között Nagy Géza, Rábold Gábor, Félegyházy László. 1938-ban a család Várpalotára költözött, majd 1942-ben Budapestre, mert a családfőt oda vezényelték. Lászlót beíratta a Budapesti Lónyay Főgimnáziumba, ott végezte az első két gimnáziumi osztályt. Nádudvari Kiss Béla ekkor a tisztképző Ludovika Akadémián tanított harcászatot alezredesként és 1944. nyarán sikeres ezredesi vizsgát tett. Előléptetésére már nem került sor. 1944. szeptemberétől az akkor felállított 1. Hegyivadász Pótdandár parancsnoka lett. A Gyalui havasokban harcolt. Sokat beszélt gyermekeinek a Debreceni Kollégiumról, amelynek ő maga is diákja volt. 1944. őszén súlyosan megsebesült a harcokban, s ilyen állapotban vitték családjával együtt Drezdába, ahol túlélték a szörnyű terrorbombázást. Majd Tirschenreuth-ba kerültek. Ebbe a kis bajor városba menekítették ugyanis tovább a Ludovika Akadémiát. A kórházban fekvők, közöttük nádudvari Kiss Béla alezredes is az amerikaiak hadifogságába került, akik átadták őket a franciáknak, ők pedig kegyetlenül bántak a foglyokkal. 1946-ban szabadult és így a család hazajött. Az édesapát “leigazolták”, azaz nem tekinthették háborús bűnösnek, majd saját kérésére szolgálaton kívüli állományba helyezték. A szabolcsi Hodászon tudtak meghúzódni az édesanya családja és némi birtoka segítségével. Ekkor került látótérbe ismét Debrecen és a Református Gimnázium. Itt László – mint magántanuló – még 1946. júniusában letette a gimnáziumi III. osztály vizsgáit, majd egy évvel később teljesítette a IV. osztály követelményeit. Később ilyen szépen gondolt erre vissza: “…, végül 1947. szeptember 5-én beiratkoztam rendes, nyilvános tanulóként oda, ahová érkeznem kellett (de ekkor én még ezt nem éreztem)”. 1951-ben érettségizett és az építészmérnöki pályára gondolt, de származása miatt nem mert jelentkezni. Igaz, a matematika és fizika eredményei sem voltak nagyon kiválóak. Inkább a bölcsészetet szerette és tanulta. Úgy döntött, hogy először elmegy az építőiparba dolgozni. Pár hónap alatt segéd lett, majd az érettségije hozzásegítette ahhoz, hogy egy tanfolyam elvégzésével kőműves képesítést szerezzen. A személyi igazolványába ez a szakképesítése is mindig be volt írva: kőműves. Ekkor a “múltja” így nézett ki: apja ludovikás alezredes volt, egyházi iskolában érettségizett és kőműves mesteri szakképesítést szerzett. Így vágott neki a felvételinek a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki szakán 1952-ben. Vizsgája ugyan sikerült, de átirányították Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika-fizika tanári szakára. Akkor ez így ment, nincs értelme kérdezni, miért. Még egy újabb felvételi vizsgát is kellett tennie és most már 1952. szeptemberétől Kiss László a debreceni egyetem hallgatója lett. Rendes időben, 1956-ban fejezte be tanulmányait és szerezte meg diplomáját. Az eredetileg humán érdeklődésű fiatalember mind a matematikából, mind pedig a fizikából valamennyi egyetemi félévét jeles és kitűnő eredménnyel zárta. 1956. július 15-től alkalmazta őt a volt iskolája, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma, ahová végleg megérkezett. Roppant izgalmas és elgondolkoztató dolog, hogy a róla készült és az iskolának megküldött tanári szakmódszertani záróvélemény nem volt valami kecsegtető. Bizonyára a származásának szólt, de valószínűleg ennek miértjét már soha nem fogjuk megtudni. Mégis, az embert kíváncsivá teszi az, hogyan lett Kiss László a mintegy ezer főt számláló, ma is élő tanítványi sereg szemében “Közép-Európa legjobb matematika tanára”. – Végig kitartott volt iskolája mellett, tanárként és első számú felelős tanárként: igazgatóként szolgált nyugalomba vonulásáig. – Váry Judittal kötött házasságából született Ákos és Ágnes nevű gyermeke, akikkel mindig büszkélkedett mint jó édesapa. Második felesége Hedrich Emilia volt, Balázs nevű gyermeküket kapták ajándékba. Oly nagy szeretettel és kimondhatatlan melegséggel nevelte és vette körül gyermekeit. Ágnes leányánál, Boross Csabánénál született unokák, Gergő és Bence érkezése roppant boldoggá tette, ünnep volt számára, ha vendégül láthatta a kis “elevenségeket”.

Még vessünk néhány pillantást tisztségeire, elismeréseire. – 1956 és 1968 között internátusi felügyelő tanárként is dolgozott, s ez közvetlen kapcsolatot jelentett a diákokkal. Akkor az iskola tanulóinak mintegy hetven százaléka még fiú volt. Sok jó matematikus termett ebben az időben. De a jóízű diáktörténetek kialakulásának is kedvezett ez a helyzet. Néhány vele kapcsolatos derűs eseményt meg is örökítettünk az utókor számára. 1979-87 közötti években a gimnázium igazgatóhelyettesi, majd 1987-től 1992-ig az igazgatói tisztségét töltötte be. Igazgatóként vonult nyugalomba, ő maga kérte nyugalmazását. Sajnálatos dolognak tartottam, hogy az egyházi főhatóság, az akkori kollégiumi főigazgató és maga a gimnázium is elbocsátotta őt, ahelyett, hogy tanárként alkalmazta volna az ereje teljében lévő kiváló szakembert. Ezt követően a Tiszántúli Egyházkerület által létrehozott tanügyi főtanácsos tisztét töltötte be 1994-től 2001-ig, majd a Dóczy Gedeon Református Gimnázium munkáját segítette igazgatói tanácsosként. – 1990-ben megkapta a Kiváló Pedagógus kitüntetést, 1993-ban pedig a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet. 1998-ban a Zsinat neki ítélte oda az Imre Sándor-díjat “a református iskolaügyért végzett áldozatos munkáért”. 2002. nyarán, 70. születésnapja alkalmából a Debreceni Református Kollégium a Kerekes Ferenc díjjal tüntette ki, elismervén ezzel kiváló és hűséges munkáját.

Nevelői hitvallása

A kőműves mester mindig oda megy dolgozni, ahol az emberek építeni akarnak, és olyan házat épít, amilyet kérnek tőle. Kiss László ezt nem értette sokáig, élete vonatkozásában ez rejtély volt számára. Előbb a bölcsészet érdekelte, majd a mérnöki hivatás vonzotta és végül lett belőle egy csodálatos matematika-fizika szakos tanár. Most én úgy látom a barátomat, mint aki megmaradt “kőműves mesternek”, aki kezébe vett minden egyes faragatlan követ és azokat megfaragta. Sőt, kiformálta és átformálta aszerint, amire alkalmasak voltak, míg végül beilleszthette őket a maguk helyére. Ez az áldott kezű “kőműves mester” nagyon jó tanár volt. Minden egyes tanítványát kezébe vett, megnézte mire valók és alakította őket. Úgy formálta a lelkeket, hogy kinek-kinek engedte: azzá váljék, akivé őt a Teremtője alkotta és szánta. Egyeseket alapkővé, másokat sarokkővé vagy díszesebb zárókővé faragott, ismét másokat tartókövekké formált, de úgy, hogy abban az épületben mindenkinek volt méltó helye és funkciója. Mindenki kapott a mestertől valami sajátos és nélkülözhetetlen szerepet. Senki nem maradhatott ki. Mind a hat osztályát “legkedvesebb osztályomnak” mondotta. Egyenlően szerette őket. Ő ezt úgy fogalmazta, hogy “minden nevelés alapelve: szeretettel, szeretetben, szeretetre”. Ezt ő valóban így tette. Hogy miként élte ezt meg és miként ültette át a nevelés gyakorlatába, azt a “tanárság művészetének” legnagyobb teljesítményei közé sorolhatjuk.

A szeretet volt számára a formáló eszköz, a szerszám, s ebben kimeríthetetlen eszköztárral rendelkezett. Olyan türelem lakozott szívében, hogy annak mérete szinte vetekedett egy egész tanári karéval. Ő volt sziklaszilárd nyugalom. A szeretettel mint eszközzel többre ment, mint bármilyen pedagógiailag kipróbált módszerrel. Ezt érezte meg valamennyi tanítványa. Még az is, aki a legkeményebb anyagból gondolta magát, mert őt is megfaragta, átformálta a szeretet szerszámával. Volt olyan esete, amit az egyetemes pedagógiatörténetbe kellene följegyezni. Szombat esténként a régi időben volt a hetet lezáró istentisztelet, a preces. Egyik tanítványa, aki az osztályába járt, mindig megkérdezte tőle: hová megyünk? Minek? Kötelező? Ő türelmesen válaszolt mindhárom kérdésére. De a további hetek, hónapok is hasonlóan teltek, s ez így ment két évig. Kiss László mint internátusi felügyelő tanár minden szombaton este megvárta, míg ez a diákja leveszi a papucsát, fölveszi és befűzi a cipőjét, rendbe teszi a holmiját és akkor indultak csak el az esti istentiszteletre, ketten együtt. De mindig csak a prédikáció alatt érkeztek meg az Oratóriumba föltűnő padlórecsegések közepette. Hihetetlen! Kiss László nem jött ki a sodrából. Később ez a tanítványa már egyetemista korában fölkereste, megszállt nála, beszélgettek. Éppen szombat volt. Amikor eljött az ideje, hirtelen fölpattant és indult az ajtó felé, ahonnan visszaszólt: “Bocsánat tanár úr, sietek, mert elkések a precesről!” A szeretettel mint eszközzel még a mélyen lévő, kemény szívbe is lehet írni életes üzenetet.

A “szeretetben” kifejezés Kiss László számára a légkört jelentette, azt az otthont, amelyben a fiatalok formálódtak. Minden pedagógiának az a másik tartópillére, hogy a tanítványaink – bárhogyan is neveljük, faragjuk, oktatjuk őket szeretettel – érezzék is meg ezt a szeretetet. Ebben nagy mester volt Kiss László tanár úr, akitől mi fiatalabb tanárok is sokat tanultunk. Ő nem volt a nagy szavak embere, nem prédikált, nem tartott nagy lelki beszédeket, ő egyszerűen szeretett. Ezt nem lehet elmondani másképpen, ezt alig lehet példával illusztrálni. Ahol ő volt, ott jó volt lenni, ott más volt a légkör, ott felüdült a lélek, megvigasztalódott a szomorú diák és új reménységgel telt meg a szív. Ez valami érthetetlen, láthatatlan dolog, de igaz tapasztalati valóság volt. Úgy szoktam kifejezni és rendszerint így magyaráztam tanártársaimnak: a diák egy különös hullámhosszon működő “élőlény”, aki a szeretetet már akkor megérzi, amikor belép az iskola ajtaján. De azt is megérzi már az ajtóban, ha egy tanár nem szereti őt! Ha nem szeretetben neveljük a gyermekeinket, bizony tönkretesszük egyéniségüket egész életükre. Ha a diák érzi a szeretetet, akkor engedni fogja magát nevelni a jóra és ő is így fogja árasztani mások felé a szeretetet. Kiss László diákjai olyanok voltak, illetve olyanokká váltak a kezében, hogy hagyták magukat formálni és engedték a bölcs mesternek, hogy széppé, hasznossá, igazzá formálja életüket. Kiss László ezt úgy tette, hogy mindig engedte: maguk a tanítványai ismerjék föl ezt a lélektől-lélekig ható erőt az ő szabadságukban.

Ő keresztyén lélek volt, aki azt szerette volna, hogy másnak is öröm legyen az, ami neki örömet jelentett. Ezért hitt abban, hogy lehet szeretetre nevelni, mert az ember nevelhető. Az ember formálható, míg végül elnyeri tartását. Minden épületnek van valami szépsége, van valami egyedi vonása, ami azt azzá teszi, ami. Ilyen a diák is. Ő is rendelkezik olyannal, ami csak az övé. Ez senki mással össze nem hasonlítható, senki másra nem érvényes sajátosság. Ilyen az ember is és jórészt a tanártól függ, hogy milyenné formálja a formálható “élő darabot”. Azt tudta Kiss László is, hogy nem a saját képünkre és hasonlatosságunkra neveljük a növendékeinket, hanem a krisztusi szolgáló életre. Ahogyan ő fogalmazott: a szeretetre. Ez lesz ugyanis a társadalom kötőanyaga, amint a házak tégláit, köveit is össze kell tartani valamivel. A jó mester tudja, hogy miként kell elkészíteni a jó kötőanyagot. – Végül a ház is szépen megépül annak rendje szerint, amint azt az alkotója elgondolta, s az ember is fölnövekszik annak rendje szerint, ahogyan az Alkotója elvégezte felőle. A házra, vagy bármilyen alkotásra ilyenkor a mester odaírhatja a védjegyét, amint ez régi szép szokás volt. Kiss László neve bizony oda van vésve sokak szívébe, kitörölhetetlenül. A védjegy a mester munkájáról tanúskodik, azt hitelesíti. Az ő védjegyét én így olvasom a Szentírásból: “Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt!” (Fil 4,4-5)

Tanári egyénisége

Honnan vette Kiss László mindezt a hallatlan lelki gazdagságot, ezt a végtelen derűt és sugárzó örömet? Végtére is egy nagyon száraznak tűnő tantárgyat, a matematikát tanította, és a fizikát is, amely bizony a tapasztalat és az értelem nélkül nem igen oktatható. Ez azonban csak első látásra tűnik nehéz kérdésnek. A jó matematika tanár és a jó fizika tanár ugyanis elsősorban nem a tárgyával nevel és tanít, hanem az egyéniségével. Ha egy matematika tanárban nincs végtelen türelem és reménység a tanítványai iránt és csak a szigorral véli a kívánt eredményt elérni, annak nem sok sikere lesz a pályáján. De a tanítványainak sem. Gondolkodni ugyanis nem lehet zaklatott állapotban, az értelem mélységeit sem fogja elérni az, akinek nincs meg hozzá a kellő nyugalma, de a természet csodálatos titkaira sem képes rácsodálkozni az, akit unszolva kényszerítenek rá. Bizony, egy jó tanár kezében a matematika is lehet szép tárgy! Nem igen ismertem Kiss Lászlónál türelmesebb matematika tanárt, ugyanakkor mégis határozott volt és gyors gondolkodású, a tanítványai sohasem érezték nyűgnek a tanóráit, sőt inkább felüdülés volt hallgatni a magyarázatait. Az óra elejétől a végéig hangosan beszélt, szép magyarsággal és mély zengésű hangjával. Humora, megjegyzései derűt, sőt kacagást vittek bele a nehéz feladatok megoldásába is. Ébren tartott mindenkit, még a nehezebben gondolkodókat is. Valamiképpen az volt a titka a jó pedagógiájának, hogy a módszerében is érvényesítette a szabadságot. Megadta mindenkinek a lehetőséget a gondolkodásra, és kimondottan örült, ha diákjai a megszokottól eltérő megoldással rukkoltak elő. Imponáló tudásával igen gyorsan tudta követni a sziporkázó diákjai fölvetését is, azok pedig élvezték a vele együtt gondolkodást. Igen nagy erőssége volt a precízség és a teljességre törekvés szaktárgyaiban. Kitűnően tudott kérdezni. Kérdései mindig “ültek”. Mégis közel tudta magához hozni a fiatalt, s ez mégsem vált soha bizalmaskodássá, hanem inkább tiszteletet ébresztett bennük önmaga és tárgya iránt.

A hitben gondolkodó ember

Amikor elcsodálkozom azon, milyen nagyszerű tanáregyéniség volt Kiss László, egyúttal kérdezem is magamtól: hogyan volt ez lehetséges? Mit tett ezért? Miként emelte ilyen szintre a hivatása művészetét? – Azt hiszem, egyszerű a válasz: ő erre született. Ő született “matektanár” volt, aki fiatalon még rugódozott ez ellen és el akart menekülni a tanárság elől az építészetbe. Nem menekülhetett el, az ő helye itt volt kijelölve, neki ez volt az eleve elrendelt küldetése. Sőt mi több, őt nekünk, éppen a Református Gimnáziumnak rendelte és ajándékozta Gondviselő Istenünk. Éppen akkor, amikor a legjobban szükség volt rá. Hála legyen érte! És ő nem ment el máshová, hiába kínáltak neki is nagyobb falat kenyeret az állami iskolákban. Ő végig ment azon az úton, amelyet számára Teremtő és Megváltó Istene kijelölt. Nem volt ő magamutogató vagy mellveregető keresztyén, hanem inkább szemérmes hitű, szelídlelkű és tisztaszívű református ember. A nagytemplomi gyülekezet előbb pótpresbiterévé, majd rendes presbiterévé választotta. Az igehirdetésekre szeretett figyelni, és általában is sokkal mélyebben érdekelték a hitbeli problémák, mint azt gondolnánk. Nekem megadatott az, hogy számtalan ilyen kérdést megbeszélhettem vele a természettudomány és a keresztyén hit kapcsolatáról. Nem a magyarázataiból, hanem a kérdéseiből tudtam, hogy micsoda mélységig hatolt szívébe Isten üzenete. A természettudományon nevelkedett, mondhatnánk: egzakt gondolkodót, mélységesen lekötötte és foglalkoztatta a világ teremtésének kérdése és harmóniájának az emberi értelemmel való fölfoghatósága. Rácsodálkozott arra, hogy mind a természeti világ, mind pedig az emberi tudás értelmi tevékenysége ugyanolyan szerkezetet mutat: nyitott fölfelé, Isten kijelentésének a megértésére. Ebben is felkészülten akart tanítványai elé állni. De a saját gyermekeivel is gyakran beszélgettek el erről. Nagyon érdekelte a Dániel könyve 12,3 vers, amelyben a végső igazság kereséséről van szó: “Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat az igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.” Ő bizony értette és alázattal elfogadta azt, hogy az “okosság”, emberi értelem is Isten teremtett világának része, és arra való, hogy azt jól használjuk és kutassuk vele a természet rendjét, és jó irányba vezessünk másokat is, mégpedig az igazságra. Tulajdonképpen ezt a rendet ismerte föl és tanította ő a fizika törvényeiben, s erre a fölfelé nyitott világra irányította tanítványai tekintetét. Vallotta, hogy mint a csillagok járása, éppoly csodálatos ennek a világnak a szép rendje, s a bölcs ember erről tesz bizonyságot azok előtt, akik reá bízattak. Koncentráltan tudott figyelni és nagyszerűen tudott kérdezni, s mindig tovább és tovább ment a “miértjeivel”, míg rádöbbenve megértette ennek a világnak az eredetét, alapját és célját: “minden a Krisztusban áll fenn!” (Kol 1,17) Ezért tartozott kedves énekei közé a 264. énekünk, mert ez volt az ő hitvalló válasza: “Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát!” A bibliai szavakat használva, az “okos” tanár, azaz a hitében megnyugodott és megbizonyosodott tudós ember nem is válaszolhat másként, minthogy az alázat hangján dicsőíti a Teremtőt. Más alkalommal pedig egy szép imádságot mondott a temetőben, amelybe beleszőtte a gondviselésbe vetett hitét ugyanennek az éneknek egy másik versével: “Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett. Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. Nagy irgalmát naponként tölti ki rád. Áldását mindenben érzed!”

A művelt tanár

László barátom eltávozásával mélységes űr tátong a szívemben. Gyakran gondolok rá, és azt is kérdezem magamtól, miért játszott ő annyira fontos szerepet az én életemben is. Talán csak összeszoktunk, talán mert jól ismertük egymást, és csupán ennyi az egész? Vagy talán azért, mert oly szépen tudott viselkedni, s finom lélekkel mindenkihez udvariasan közeledett?  Ezért is. De ezeknél többről van szó! Kiss László számomra szellemi partner volt, akinek érdeklődése nekem nagyon jólesett. Kérdéseivel, dilemmáival tovább vitt és ösztönzött a tudományos munkámban. Friss írásaimat gyakran elolvasta. Ha ő nem értett meg valamit, akkor azt újraírtam, másként fogalmaztam, de azonnal láttam, mi a teendőm. Aztán azt is láttam, hogy a sok-sok idegőrlő munka mellett nem hanyagolta el az önmaga művelését, szellemi ápolását sem. Mind a szépirodalomban, mind pedig a természettudományi kérdésekben figyelt a legfrissebb hírekre, eredményekre. Felnőtt korában is olvasta Jókait, élvezte Ady Endre és Arany János verseit. Amikor pihenni akart, szívesen vette kezébe a Nagy Indiánt, a Fáraót, vagy a Rejtő-könyveket. Érdekelte a festők életrajza, rendszeresen figyelte a Delta műsorát, s ami meglepő, lévén természettudományos műveltségű ember, rendszeres olvasta az Élet és Irodalom lapot. Mindezek ellenére, ő soha nem volt elégedett a tájékozottságával. Művelte magát, mert adott magára és mindezt a tanítványaiért is tette.

A tiszántúli iskolák főtanácsosa

Elmondta, hogy az utóbbi években sokat olvasta a Bibliát és egyre mélyebb és mélyebb összefüggésekre bukkant. Ezeket az összefüggéseket részben a saját élete vonatkozásában, részben pedig a kor változásai tekintetében fedezte föl. Ő maga elindult egy bizonyos úton, de Isten másfelé vezette. A saját élete volt számára a döbbenetes tapasztalat. Valamikor komolyan elhatározta, hogy annak rendes idejében nyugalomba fog vonulni, s ezt meg is tette hatvan éves korában. Arra azonban nem számított, hogy az eleve elrendelt útja ekkor még nem ért véget, hanem még nehezebb feladatokra kap megbízást. Nem is lett volna alkalmasabb ember az Egyházkerületi Tanügyi Főtanácsos tisztségre. Elvállalta és szívvel-lélekkel csinálta csaknem nyolc évig. Milyen érdekes, hogy itt éppen az a Kiss László a főszereplő, aki gimnazista korában átélte a református iskolarendszer szinte teljes fölszámolását. Látta, hogy egymás után szűnnek meg és kerülnek állami kézbe az évszázadokkal ezelőtt a nagy Kollégiumaink és gyülekezeteink által alapított iskolák. Az 1990-es évektől azonban újból kisarjadt a kivágottnak és elpusztultnak hitt fa gyökere, s egyre másra jöttek létre országszerte a református általános és középiskolák. Ezeknek a “veteményes kerteknek” a “tavaszi” munkáit fogta ő össze, és segítette megművelni a kikelő palántákat a tiszántúli részeken. 6 középiskola, 25 általános iskola és 7 óvoda tartozott hozzá, amikor 2001-ben tisztét átadta utódának. Ezek szinte a “semmiből” keletkeztek. Amikor pedig 1997-ben Békésen megrendezték a Kárpátmedencéből jött református gimnazisták össz-találkozóját, ő köszöntötte az ifjú sereget, de nagyon meghatódott. “… tábortűz, csillagfény, a szemekből visszasugárzó, fel-felvillanó tűzlobogása, a zsoltáréneklés, egy kicsit misztikus hangulat. Mit mondjak én ott és akkor? Jerémiás próféta szavai jutottak eszembe: ‘Kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok’!” (Jer 6,16) A gyakorlott teológus sem mondhatott volna találóbb igét! Egy másik alkalommal pedig – Szegedre mentünk autóval – oly őszintén tört fel szívéből a boldogság és osztotta meg velem örömét: “El tudod azt képzelni, hogy ma reggel több mint tízezer református gyerkőc hallgatta a Bibliát és mondta az imádságot?!” Ekkor elcsendesedtünk mindketten, mert tudtuk, hogy évtizedekig ez csak abban az egyetlen iskolában volt lehetséges, amelyben együtt szolgáltunk. Én akkor arra gondoltam, hogy ez a Laci barátom tényleg egy áldott kezű kőműves mester, s igaz rá, amit Pál apostol mondott szerényen maga-magáról: “Istennek vagytok a szántóföldje, Istennek az épülete. Az Isten nekem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentumot vetettem, de más épít majd rá. Ki-ki azonban vegye fontolóra, mimódon épít reá. Más fundamentumot senki sem vethet azonkívül, amely már vettetett, az pedig a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,9-11)

Kiss László testamentuma

Kiss László barátom legfőbb célja az volt, hogy mindaz az a református örökség, amelyet mi őrizhettünk a Debreceni Református Gimnáziumban, maradjon meg egy újból fölépített református iskolarendszerben. Erre kért mindenkit, ezzel a jó reménységgel látogatta az iskolákat, buzdította a tanárokat és építette a jövőt az ifjúság nevelésével. Szerette és idézte gyakran az Ady strófákat, s mintegy testamentumot mondta el mindenütt:

“De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,

Jaj, a Tűzet ne hagyjátok kihalni,

Az Élet szent okokból élni akar…”

*     *      *      *      *

Amikor megtudta, hogy emberileg nézve nem menekülhet a rátört betegség halálos szorításából, néhány dologban rendelkezett. Az volt egyik kérése, hogy a temetésére szánt virágok helyett az őt szeretők küldjék el adományaikat a Kollégium Oratóriumának hangosítására. Ezt a kérését a család közzé tette a gyászjelentésen. De Kiss Lászlónak még a temetése sem úgy volt, ahogyan azt ő elgondolta. Oly sok virágot, tengernyi csokrot és koszorút, amennyi az ő ravatalát díszítette, még nem igen látott a debreceni díszravatalozó. Ez volt a legszebb bizonyítéka annak, hogy ez a ragyogó tanár, mint áldott kezű kőműves mester szeretettel, szeretetben és szeretetre faragta, formálta, nevelte a szíveket, e szívek pedig emlékezni fognak rá nemzedékről nemzedékre. Igazán megérdemli! Mintha a régi, szép debreceni mondást láttuk volna beteljesülni: Szíve volt, virágot neki!

Dr. Gaál Botond

egyetemi tanár

Debrecen, 2002. december 6.