A debreceni Kossuth-szobornál tartott fáklyás nagygyűlésen Tőkés Lászlóért mondott beszéd
A debreceni Kossuth-szobornál tartott fáklyás nagygyűlés Tőkés Lászlóért mondott beszéd
1989. december 18-án este fél 7 órakor
Debrecen Népe! Kedves Barátaim!
A szomorúság, a tehetetlenség borzasztó érzése és keserűsége hozott most ide mindnyájunkat. A gonoszság sötét felhői gyülekeztek Erdély fölé, Tőkés Lászlót és feleségét elhurcolták, s mi itt állunk és kérdezzük: Hol van Tőkés László? Mit tehetünk?
Én is református lelkész vagyok és azt mondom, hogy most mi sem tehetünk mást, mint amit Tőkés László tett, aki az igazságosságot és békességet hirdette népének. Engedjétek meg tehát, hogy valóban én is azt tegyem, amit Tőkés László lelkipásztor testvérem tenne, hogy kezembe vegyem a Bibliát és olvassam itt most előttetek a reménység és vigasztalás igéit Ézsaiás próféta könyvének 61. részéből az 1., 2., 8. és 11. versek szerint eképpen:
„Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, hogy mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást;
Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállásának napját; megvigasztaljak minden gyászolót;
Mert én, az Úr, a jogosságot szeretem, gyűlölöm a gazsággal szerzett ragadományt; és megadom híven jutalmukat, és örök szövetséget szerzek velük.
Mert mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt.”
Barátaim!
Jézus is idézi ezeket a szavakat. Ő nagyon jól tudta, hogy az embereknek mire volt és mire van szüksége. De tisztában volt azzal is, hogy amíg az igazság és a béke ott a népe körében megvalósul, amíg annak jelentőségét felismerik az emberek, addig neki a szenvedés útján végig kell mennie. Ezt vállalta, mert tudta, hogy Isten vele van a halál árnyékában is, – mert tudta azt, hogy aki fél a haláltól, az nem győz!
Krisztus követője, Tőkés László református lelkipásztor most ugyanazt a keserves utat járja, mert tudja, hogy Kinek hisz, mert tudja, hogy Krisztusban a jó ügy diadalmaskodott a rossz ügy felett, az élet győzött a halál fölött!
Amit Tőkés László tesz, az magvetés, amely ki fog kelni. Amint a prófétai szó mondja: „Mert mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt.”
Tőkés László személyében az egész erdélyi magyarság sorsát látjuk, és azokét a román emberekét, akik egy igazságosabb létért küzdenek, akiket a hatalom a szellemi szolgaság kiskorúságával sújt és lelkiismereti rabszolgaságban tart a saját hazájukban. Ezért az ő testi-lelki fájdalmuk a mi fájdalmunk is.
Barátaim! Debrecen Népe!
Karácsonyhoz közeledünk, amikor jó lenne megnyugodni, békét találni bensőnkben is és embertársainkkal szemben is. A szomorú események hallatán azonban lelkiismeretünk nem tud lenyugodni, s szinte tehetetlenül kérdezzük: mikor és hogyan fog szólni az örömhír a szegényeknek odaát Erdélyben, mikor és hogyan lesznek bekötözve a megtört szívűek, mikor lesz már „meghirdetve a foglyoknak a szabadulás és a megkötözötteknek a megoldás”? – amint azt olvastuk Ézsaiás prófétánál.
Én mint keresztyén ember ezt az óhajtást csak imádságban tudom elmondani, kérve Istent a zsoltáros szavaival: „Te vagy segítségem, szabadítóm, oh Istenem, ne késsél!” (Zsolt 40,18) Kérjük Istent, hogy fogja le és törje el az igazságtalanságot cselekvő hatalmasságok karját, s hogy mindenki testvéri szívvel osztozzék a békességben.
Barátaim!
Révész Imrét hadd idézzem. „A mi városunkat megannyi történelmi szál fűzi Erdélyhez és népéhez. Debrecen hamisítatlanul számon tartja a történelem igazságait! Nem felejtettük el, hogy Erdélyben egykoron nemcsak szólam volt a népek szabadsága, amikor három nemzet és négy vallás egymás mellett tudott békességben élni, amikor a többség szabadsága mellett nem kellett a kisebbséget leigázni. Azt sem felejtettük el, hogy az erdélyi magyarság olyan szellemű kultúrát alapított és képviselt azon a földön, amelynek az egész román kultúra a nekilendülését köszönhette. Az identitás-tudat erőszakos kitörlése, az örökség elpusztítása és az emberi méltóság meggyalázása helyett az egyetlen járható út, ha mindenki testvéri szívvel keresi a békés együttélést.”
Az elmúlt esztendők során nagy politikusok, híres államfők látogatták meg városunkat és az ősi iskolánkat, a Református Kollégiumot: Mauno Koivisto finn köztársasági elnök, Helmut Kohl, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, II. Margit, Dánia királynője, Habsburg Otto, az Európai Parlament alelnöke, hogy csak a legjelesebbeket említsük. Javasolom, hogy innen Debrecenből nyilvánosan is kérjük föl őket, adjanak helyt kiáltó szavunknak és tegyenek meg minden tőlük telhetőt a Romániában élő elnyomottak igazságáért és szabadságáért. Kérve kérjük őket mint népünk barátait, hogy minden hatalmukat és erejüket vessék latba a teljes békesség elnyeréséért az igazságért és szabadságért küzdők oldalán, amiért Tőkés László is harcol.
Isten áldja meg boldog Karácsonnyal népünket, a népeket, Erdély és Románia népét egyaránt, s adjon mindnyájunknak békés és igazságos új esztendőt!
A special welcome to Bolyai Conference (22 August, 2008)
A special welcome to Bolyai Conference
Debrecen, 22 August, 2008
Prof. Botond Gaál
Ladies and Gentlemen,
It may occur peculiar to many of you that I am honoured to speak after the welcoming address of László Fésüs, the rector of University of Debrecen and Lajos Kósa, the mayor of our city. Chairman Professor István Lovashas alluded to, in his introductory words, a somewhat mysterious event in relation to the foundation of a school. Well, it is this school, Debrecen Reformed College on whose behalf I intend to greet you all. I am sincerely grateful that the conference of Bolyai-Gauss-Lobacsevszkij VI is being held here at the city of Debrecen, which contributed outstandingly in the past five-hundred years to natural sciences and above all to mathematics. This very achievement owes a great deal to the College established and maintained here. I am a teologian, a professor of Systematic Theology at Debrecen Reformed Theological University that is an integral part of the aforementioned College. Please, do not be surprised. I am not only a theologian. My colleagues in Debrecen are well aware of my training, that I first obtained a degree in sciences, namely mathematics and physics at the University of Debrecen. Only then, I pursued and completed my studies in Theology. Some of my former professors of various sciences are present in the audience. So in such a capacity of being a theologian and a scientist I stand now before you. It is an honour for me to greet all of you coming from all over Europe and the USA for studying the theme of Non-Euclidean Geometry.
János Bolyai was educated at a Reformed College in Marosvásárhely, a school similar in nature and its educational goals to that of Debrecen College. These excellent Reformed schools have a special secret to share. The main Colleges were established shortly after the Reformation. Later similar institutions of education, so called ‘maternal schools’ or ’school-centers’ were established all over the country. Amongst these was the school of Bolyai, the Reformed College of Marosvásárhely which was an institute of higher education from 1718 onwards. From the Reformed Colleges a lot of students were sent abroad with scholarships to study and all professors aimed at maintaining a high level of education matching the ones across Europe. Needless to say that Marosvásárhely provided an excellent level of education, which is bolstered by the very fact that János Bolyai’s father, Farkas Bolyai was one of the professors of the College at Marosvásárhely. No wonder why his son, János became a world renowned scientist. Here, we are promted to ask what was meant by a quality of European education?
James Bowen, a cultural historian stated that during the course of the 16th and 17th centuries the universities of Western Europe became conservative, therefore, in this respect the education of modern sciences was lagging behind. An emphasis was laid on the all-encompassing classical philosophy in education rather than on science. It is observed that brilliant experts, mostly scientist made their name known outside of university stuctrures. The outer technical level, that is, the technical development due to the impact of industrial revolution and the practical realities of contemporary life had already demanded a far greater scientific knowledge during these centuries than the ones could be observed at universities. The higher educational institutions needed to develop quickly so as to bring their level of education and the demans neccesiated by the rapidly changing outer environment into harmony.
During the course of the 16th and 17th century hundrends of students travelled abroad to study at Western European universities and they saw and were amazed by the state of university education as well as their techinal achievements. Upon their return they were saddened by what awaited for them at schools in Hungary proper. The former universities were destroyed. There were only a few schools under university level and the technical equipments at hand were in a disasterous state. The new generation arrived at a crossroad when they had to make crucial decisions. They opted for establishing new schools in the hope of development. Indeed, this far-sighted decision had a great impact on the life Hungarian culture and education. They desired a new Hungary, which progressed through science and moral chastity. A professor at Sárospatak Reformed College, János Hegedűs Mikolai wrote the followings in 1648: „Behold, the Lord has commanded through his servants to establish schools in Hungary, and lo, to what a great extent poverty decreased!” It is clear from this quote that within the span of a hundred years, the impact of establishing schools for higher education was discernible.
Amongst the sciences, mathematics was in particular favour for students and professors. It was especially true for Debrecen. For a long period at primary and secondary school level, mathematics were taught from the textbooks published by the professors of Debrecen Reformed College. It was the city of Debrecen, boasting its new College, where the first textbook of mathematics was written in the Hungarian language in 1577. The next of its kind was authored by Ferenc Tolvaj Menyői in 1674, which was followed by György Maróthi’s famous Aritmetric published in 1743. This latter was in use as a textbook all over the country until 1850. It can be stated that the teaching of mathematics in Hungary was in fact directed from Debrecen. The first upper level Hungarian textbook on differential and integral calculus was written by Ferenc Kerekes in 1837, who was invited to be a professor in St. Petersburg, Russia. Both János Bolyai and his father, Farkas Bolyai were contemporaries of Ferenc Kerekes and they knew about each others’ work. Dániel Csányi, a student of Ferenc Kerekes in the 1840s was also a famous Hungarian mathematician who became a member of the Hungarian Acedemy of Sciences. Csányi was imprisoned for his participation in the War of Independence against the Hapsburgs of 1848-49. Unfortunetely due to the time spent in prison he died early.
Last year I published a book, in which I offered a detailed study of how mathematics and Christian thinking interacted and impacted one another in the past two-thousand years. I also studied the significance of János Bolyai and Nikolai Lobachevsky. They were the ones who made the great discovery of opening up the system of axioms set by Euclid. They realised that if Euclidean system of axioms is complete, independent and contradiction-free, then it offers a possiblity to know only a certain area of geometric. This observation of theirs was named a ‘closed system’ by me. Therefore, I decided to entitle my book „The Opening Up of a Closed World”. This thought became and still is extremely useful for the study of theology. We are, of course, aware of the fact that the reality of an infinitely open world became widely accepted for mathematical thinking during the course of 20th century, begun with Kurt Gödel. It also had a great impact on the development of theology.
This is the significant history of mathematics in Debrecen so deeply rooted in our education here. We still rely on and gain knowledge from these precious sources. Therefore, I permitted myself the courage with your gracious consent to greet all of you on behalf of our renowned school, which has a unique place in the history of mathematics in our national culture. I gladly extend a warm welcome to all participant of the conference to a guided tour in the Debrecen Reformed College. It is pleasure to wish you a pleasant time in Debrecen, which is one of the major strongholds of the study of mathematics in Hungary.
Debreceni Egyetem és MTA emlékülés a Milánói Ediktum 1700 éves évfordulóján – Megnyitó beszéd
Debreceni Egyetem és MTA emlékülés a Milánói Ediktum 1700 éves évfordulóján – Megnyitó beszéd
Gaál Botond
Debrecen, 2012. november 29.
Tisztelt Konferencia!
Valahányszor Nagy Konstantin történelmi jelentőségére gondolok, titokzatos események sora sejlik föl bennem. Szeretném érteni az előzmények miértjét, s ennek kapcsán a keresztyén kultúra mindmáig ható erejét.
Pál apostol és Szilász úgy 50 őszén vagy 51 tavaszán jöhettek át Európába az evangéliummal és már az első városban, Filippiben börtönbe csukták őket. De a történet a börtönőr megtérésével folytatódik, ezt követően pedig a keresztyének száma olyan gyorsasággal terjedt, hogy már 64-ben Rómában keresztyénüldözés történik. A császárok között Nérónak kegyetlen követői voltak a későbbiekben is, hiszen Domitianus, majd Decius, Valerianus és Diocletianus a legsötétebb időket idézik bennünk. Nem csodálhatjuk Tertullianus kifakadását már a 2. században: „Si Tiberis ascendit in moenia, si Nilus non ascendit in arva, si coelum stetit, si terra movet, si fames, si lues, statim: Christianos ad leonem!” Miért haragudtak ennyire a keresztyénekre? Két dolgot említek csupán.
Jézus tanításának nem volt semmiféle eszmei-filozófiai előzménye a hellén kultúrában. Nem volt szükség fogalmi tisztázásokra, nem kellettek hozzá magas elméletek, hanem mindenki érthette az evangéliumot, mindenki kaphatott valami értéket, biztatót, és végre lélekben fölemelkedhetett. Volt értelme és célja az életének. Ez az új üzenet mindenkire egyformán érvényes volt, miként Jézus a főpapi imádságában kifejezte: „Atyám azt akarom, hogy akiket nékem adtál, azok is ott legyenek, ahol én vagyok!” (Jn 17) Nem csoda, hogy amikor ezt Pál apostol megérti, így magyarázza: „Nincs már itt sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Ez olyan magasba emelte az embert, hogy azt a hellén kultúra meg sem tudta közelíteni. Nyilvánvalóan egy ilyen új felfogás azt eredményezte, hogy a görög-római eszméken nevelkedett ember számára a keresztyének voltak az első „ateisták”. Ezért vetették őket az oroszlánok elé.
A másik titokzatos dolog a keresztyénség természetszemléletének egészen más, sőt radikálisan új voltában rejlett. Ugyanis ha a gyökereknél kutatunk, a görögök axiomatikusan dualista felfogása szerint az volt az igazi valóság, amiben megtalálták az időtlen eszméket, ősképeket, s ez a világ az emberi értelem, a gondolkodás kellő szintje által elérhető volt. Legalább is a filozófusok számára. Egyesek eljutottak az istenségig is, s ezáltal létrehoztak egy szakadékot a természet világa és az általuk értelemmel megalkotott „isteni” világ között. A kereszténység éppen erre mondott nemet, amikor a zsidó-keresztény monoteizmus révén, valamint az inkarnáció tanításával azt hangsúlyozta, hogy az egész mindenséget Isten teremtette a semmiből, s következésképpen ehhez a teremtett világhoz hozzátartozik a tér, az idő, az anyagi világ és az emberi értelem egyaránt. A nagy filozófusokkal ellentétben a kereszténység azt képviselte, hogy az értelem segítségével a természetet kutathatjuk, megismerhetjük, annak rendjét felfoghatjuk, mert ez mind az Isten teremtett világához tartozik. Ezzel elkezdődött a görög tudományos gondolkodás helyes kerékvágásba terelése. Itt kezdődött az „európai csoda”! Ez volt az „új”! Azt ma is sokra becsüljük, amit a görög tudomány alkotott, de a keresztyénség új természetszemlélete nélkül a görög tudományból aligha tudott volna kifejlődni a mai európai tudomány. A zsidó-keresztény monoteizmus pedig azt biztosította, hogy a világnak nincs kétféle, vagy többféle magyarázata. Csak egységes szemlélet által lehet megismerni. A keresztyénség első századai erről szólnak. Időközben kialakította a maga teológiai tanrendszerét, amelyet a kánon létrehozásával alapozott meg, és ezzel egy időben kiépítette a maga egyházszervezetét. Megvolt immár a szellemi „korlát” és a működési „keret”.
Ezek után nem úgy teszem föl a kérdést, hogy miért üldözték őket, hanem azt kérdezem: miért éppen a keresztyének győztek a több fronton lezajló szellemi küzdelemben? Azért, mert mind az ember-értelmezésükben, mind pedig a természetszemléletükben ők képviselték akkor a helyes gondolkodást. Ez vezetett a tudományok megalapozásához, fegyelmezett műveléséhez, majd pedig ahhoz a magas európai civilizációhoz, amelynek immár mindnyájan élvezői vagyunk.
Debrecen, 2012. november 29.
Egy jóbarát gondolatai Széles Lajos fotókiállításán Gaál Botond
Egy jóbarát gondolatai Széles Lajos fotókiállításán
Gaál Botond
Nagytemplom, 2001. január 14.
Kedves Vendégeink!
Nagytemplomi keleti toronytermünk most egy olyan fotográfus kiállításának adott helyet, akit gyülekezetünk is jól ismer. Széles Lajos Mester utcai presbiter testvérem és barátom képei vesznek körbe bennünket, s ezzel együtt körbefog és összefog mindnyájunkat hazánk ismert tájainak, beleértve Erdélyt is, megörökített emléke, s a közel-múltunk történéseinek egy rövid idői szakasza.
Először illik bemutatnunk a képek készítőjét. Széles Lajos Hajdúszoboszlón született szegény családban, szüleinek kilencedik, legkisebb gyermekeként. Mindig meleg érzésekkel gondol vissza szüleitől kapott tiszta szeretetre, a szegénységben is boldog családi légkörre, édesapjának, testvéreinek munkás kezeire, édesanyjának gondoskodó forgolódására és hitében buzgó példaadására. Az iskoláit is jó eredménnyel végezte otthon és Debrecenben, majd műszaki alkalmazottként dolgozott először a Debreceni Erőműben, hosszabb ideig pedig a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalatnál, s innen ment nyugdíjba. Azt írja egyik emlékező írásában: „Gyermekkorom óta szerettem a természetet, a mezőt, a tájat, a falu végén legelésző nyájat, csordát, nagyon szerettem apám lovait. Szerettem a felhőt, a fényt, az esőt és mindent, amit Isten adott a teremtésben. Szerettem a hittanórákat, a teremtésről szóló magyarázatokat, a bibliai történeteket. Később, már felnőtt koromban presbiter lettem, majd mindmáig egyházmegyei tanácsos és főszámvevő.”
Széles Lajost egy mindig derűs egyéniségnek, jó humorú barátnak ismertem meg. Őszinte barátságunk akkor kezdődött, amikor három gyermekét a Református Gimnáziumba íratta, én pedig tanára is voltam kettőnek. Ez a mindig reménykedő, örök optimista, mindenben jót kereső keresztyén személyiség a munkahelyén a mord időkben is megmaradt annak, akivé őt a Teremtő Ura alkotta. Munkatársai, barátai egy bibliásan puritán bizonyságtévő életű embernek ismerhették meg, aki szívében hordozta az Úr Jézus Krisztust, és nem vágyott magas poziciókra, hanem vállalt szolgálatot ott, ahol tudott, akkor és amikor kérték. Kapott üzemi újságírói és sajtófotós feladatokat, egyik újra-alapítója lehetett a Debreceni Városi Fotóklubnak 1959-ben, s megannyi országos fotókiállításra küldte el képeit, amelyeken aranyérmeket, plaketteket, díjakat nyert. Az üzemi fotókörök versenyei révén neve ismertté vált széles körben. A magyar és német nyelven kiadott „A tiszántúli áramszolgáltatás története 1988-1996” című nagy albumban 210 fotója jelent meg, öt fejezetet pedig Széles Lajos írt. Eddig Nyíregyházán, Hajdúszoboszlón, Erdőbényén és a Debreceni Kodak-Fotógalériában volt kiállítása.
(Számomra mindig úgy tűnt, hogy ő a megtestesült fiatalosság. Amióta megismertem, ugyanilyen fiatalnak látszik. Hogy hány éves, azt olyan formában mondanám el, ahogyan ő is tenné a humorával fűszerezetten. Valahogyan így! – Éveinek száma annyi, hogy abban benne foglaltatik a bibliai teljesség. Eddigi életének egy ötödét élte le, amikor kapott az egyik bátyjától egy fényképezőgépet. A további négyötöd részében rendre csak fotózott, mindmáig. Én akkor lettem a fiának tanára, amikor ő olyan idős volt, mint én most. Ebből mindenki kiszámíthatja, hogy Széles Lajos most már elérte a 90. —————- zsoltárban említett kisebbik kerek évszámot! – Ezt röviden úgy is lehetett volna mondani, hogy a múlt hónapban volt a 70. születésnapja és ebből az alkalomból Isten sokáig éltesse!)
Munkássága alapján ő nem sorolja magát a fotóművészek közé. Ahol tehette, mindenütt fényképeket készített: a munkahelyén, az egyházi életben, a családjában és ahol családjával megfordult: a szép tájakon. Most elkövetkezett az idő, hogy végre egyházi keretek között is egy kiállítással tiszteljük meg hitvalló presbitertársunkat. – Az itt kiállított anyag tulajdonképpen válogatás egy nagyobb életműből. Az egyházi vonatkozású képeket nem is igen lehetett látni más helyeken, de igazából nem is máshol, hanem itt van a helyük. Ezeknek komoly dokumentum-értéke van. Aztán következnek az erdélyi tájak, a téli tájképek, a gyermekfelvételek, a zsánerképek, a hegyaljai tájak és templomok, a virágfelvételek, a mindig titokzatos orvosi rendelő, a csak fekete-fehérben mutatható 1970. évi szamosmenti döbbenetes árvízi látvány, s mindjárt utána a 100.000 Volt című fotó köré szedett műszaki képcsoport, és e „súlyos” képek után ismét visszatérünk az erdőbényei nyugalmas tájra, s végül kitárul előttünk a jövő az egyik unoka fényképein.
Ezek a fotók így körbejárva valamiképpen tükrözik a fotografálás történetének egyes fázisait. 1839-től, Daguerre találmányától kezdve sok évtizeden át a fényképezés a dokumentálást szolgálta. Tamus István festőművészünk mondta el, hogy pl. a lovak festését is megkönnyítette a róluk készített sok pillanatkép, ugyanis mozgás közben nehéz volt az izmok helyzetét megfigyelni. Maguk a festők is, mint pl. Barabás, Borsos, vagy Munkácsy is gyakran készítettek fotókat egyes alakok megfestéséhez, csak erről szemérmesen hallgattak. Inkább a nagy tudósaink zengtek dicshimnuszokat a fotózásról, mint a megfigyelt jelenségnek a rögzítéséről; Pl. Lóczy Lajos földrajztudósunk, Konkoly-Thege Miklós csillagászunk, Eötvös Lóránd fizikusunk több tízezernyi felvételt készítettek. Még József főherceg is szenvedélyes „fényképíró” volt. Az amatőr fotózás és a fototechnika fejlődésével természetesen merült fel a művészi fényképezés szabadsága és igénye is. Egyre inkább kezdett előtérbe kerülni a készítő személye, maga az alkotás milyensége, tartalma, értelme. Mint a festészetben már érvényes volt, a fotózásban is egyfajta szemléletváltás következett be, amit az Arany János-i jelmondattal lehetne kifejezni: „nem a való, hanem annak égi mása!” kell, hogy sugározzék a fényképről is. Thomas Mann pedig egyenesen a művészi fényképezőről írja: „Az egyes tárgyat a jelenségek tömegéből kiválasztja, elszigeteli, kiemeli, jelentőssé teszi, lelket ad bele: szeretném tudni, mi mást csinált valaha a művészet, mi mást csináltak a művészek?” – Széles Lajos legutóbbi kiállításán mondta Máthé András fotóművészünk: „Az életből merített képek. Jó meglátásúak, a témák széleskörűek, jó a mondanivalójuk. Elgondolkoztatóak, vagyis több van mögöttük, mint ami a képeken látható.”
Én is azt a kérdést teszem most föl, hogy a képek kapcsán milyen többletről beszélhetünk. Sok kép ezen a kiállításon szép dokumentum. Tényleg az történt, és úgy történt, amint az a képen látható. Ha azonban komolyabban megnézzük a székelyasszony fotóját, vagy a 110 éves néni arcát, az árvízi képeket, az áramszolgáltató munkásait, az erdélyi őszi tájat, a napraforgó táblát, a vásárból hazamenő asszonyt és kisfiút, akik egymás kezét fogják, akkor feltétlenül az juthat eszünkbe, hogy azok a képek többet kifejeznek, mint amit mi szóban képesek vagyunk elmondani. Azok a képek többről árulkodnak, mint amit mi szavakkal ki tudunk fejezni. Másképpen szólva, a fotó készítője többet tudott, illetve többet látott a jelenet rejtett hátterében, mint ahogyan arról a kép nekünk beszél. Ezért is kapta lencsevégre! Ugyanis, a székelyasszony nézésében lehetetlen nem észrevenni az elnyomatásban és az „idegenek babiloni fogságában” is megőrzött régi tisztességet, vagy a napraforgó táblán ugyan megszámlálhatatlan virágot látunk, de van ott egy különös virágszál is, amely, illetve aki a kép készítőjének nagyon kedves, aki túlmutat a természet szépségén is. Ugyanígy vagyunk azzal a képpel is, amely egy fiút és egy lábát elvesztett asszonyt láttat, a mérhetetlen nyomorúságban is a megtartatásban bizakodó két arcot, két emberi életet, akik sorsuk ellenére talán boldogabbak, mint mi itt összesen. Ez az a többlet, ami rajta van a képen, de a készítője, Széles Lajos is érezte ezt, mert nem bírta megállni, hogy ne írja oda gondolatait a kép alá. Az a szöveg pedig tulajdonképpen arra utal, hogy az érzékelt valóságon túl van egy még igazabb, még valóságosabb valóság, és erről ne feledkezzünk el. Akkor lesz igazi az alkotásunk, ha a világot és mindent ezen a világon a maga átfogó egészében látjuk, azaz a teljes valóságában, ahogyan a költő ki tudta fejezni: annak égi másával együtt. Korunk modern személyiségvizsgálatai és az értelmi megismerés mibenlétének kutatásai azt mutatják, hogy az ember tényleg képes erre, mert kiderült, hogy az ember valójában többet tud, mint amit szavakkal ki tud fejezni. Az ember képes arra, hogy százezer ember között is felismerje azt az arcot, akit korábban már látott. De hogy ezt miképpen teszi, vagy minek alapján ismeri föl, arra a kísérletben résztvevők közül senki nem tudott eddig válaszolni. Pedig egyszerű a válasz: sohasem részleteket látunk, hanem a valóság egészét, nem az arc részleteit, hanem az egész ábrázatot, a teljes tekintetet ismerjük föl. Úgy is mondhatnánk: mindazt, ami a „fényképarc” mögött van. Az tehát a művészi fotó, amely a kép mögött rejtőzködő valóságot is láttatja mint amivel együtt alkotja a teljes egészet. És itt érkeztünk el ahhoz, amit Széles Lajos presbitertestvérem úgy jelzett a meghívón, hogy odaírta a Mózesnek adott figyelmeztetést: Vigyázz, olyan legyen a Szent hajlék, amilyennek megmutattam neked a Sinai hegyen. Olyan mintára készítsd, ahogyan azt láttad! Másképpen: Én az Úr, vagyok a Te Istened, és én veled vagyok! Az a hajlék Isten és az ember közötti kapcsolatnak lesz a valóságos jele! Ezért olyan legyen az alkotásod erről a világról, hogy az mutassa meg az Alkotójának dicsőségét, necsak az alkotás emberi nagysága lássék rajta, hanem az Alkotónak is a bölcsessége! Olyan legyen tehát minden a keresztyén ember látásában, alkotásában, hogy az ne a teremtettségi mivoltú ember becsvágyát dicsőítse, hanem mutasson rá arra, aki mögötte és fölötte van, aki alkotta azt az Ő tetszése és jókedve szerint.
Én ezt láttam meg Széles Lajos barátom munkáiban. Azok megtekintésekor arra a keresztyén alázatra és derűre szeretném fölhívni a figyelmet, amely szerint őmaga is éli az életét, s hitben vallja velem együtt azt, amit ezen a vasárnapon olvastunk az istentiszteleten a 119. zsoltárból: „Uram, néked szolgál a mindenség!”
Korreferátum, Mádl Ferenc köszöntése 2002. november 20-án
Korreferátum, Mádl Ferenc köszöntése
2002. november 20-án
Gaál Botond
DAB, 2002. november 20.
Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
Hölgyeim és Uraim! Tudós Barátaim!
Hálás vagyok, hogy szólhatok és annak is szívből örülök, hogy Mádl Ferenc elnök úr éppen Debrecenben szólt a tudásalapú társadalomról. Nekünk, debrecenieknek ez a törekvés a legszebb örökségeink közé tartozik.
Méliusz Juhász Péterreformátor az 1560-as években mondotta szenvedélyes hangon: “Csináljatok iskolákat a templomokból!”
Kocsi Csergő Bálint gályarab lelkészünk pedig ezt írja népe iránti féltésből: “Ha lehetséges volna, hogy meghallgattatnám minden embertől, egy toronyba felmennék és teli torokkal azt kiáltanám: hová rohantok emberek, akik a pénzgyűjtésben szorgalmatosak vagytok, de gyermekeitek nevelését elmulasztjátok!”
Mikolai Hegedűs János pedig 1648-ban így szól: “Ihol az Úr az ő szolgái által megparancsolta a Magyar scholák építtetését, s hogy megfogyatkozott a szegénység!”
Valóban Debrecen élen járt a tudásalapú társadalom építésében. Áldoztak is rá és tettek is érte sokat, sokkal többet, mint gondolnánk. Létrehozták a Debreceni Kollégiumot, amely aztán 584 elemi és középfokú iskolát alapított hazánk egész területén. Ebből a Kollégiumból nőtt ki az egyetemünk is. Ma délelőtt emlékeztünk meg alapításának 90. évfordulójáról. De az is hozzá tartozik a történelmi örökségünkhöz, hogy európai mértékkel mérve a Kollégium még az egyetemünk alapítása előtt háromszor válhatott volna egyetemmé, mivel azonban a magyar függetlenségi mozgalmak és nemzeti gondolat melegágya volt minden időben, nem kaphatta meg a jogot az egyetemmé váláshoz.
Először Martonfalvi Tóth Györgyék, a híres puritánok korában, a 17. század második felében emelkedett föl egyetemi szintre. Mellette a híres Lisznyai Kovács Pál, Komáromi Csipkés György, Szilágyi Tönkő Márton dolgoztak, valamennyien európai hírű tudósok. Szilágyi Tönkő Márton jobbágy gyermekként került be ide, a Debreceni Kollégiumba. Jobbágyként tanulta végig az itteni éveket, jobbágyként ment külföldre tanulni, jobbágyként jött haza és jobbágyként választották meg a Kollégium professzorának az európai hírű tudóst és csak professzorsága idején szabadult föl a jobbágysorból. Az akkor legmodernebb szemléletet képviselte: ő vezette be minden tudományban a kartéziánus szemléletet.
Aztán Hatvani István korát kell említenünk, a 18. század második felét, amikor a Debreceni Kollégium ismét az európai élvonalba került. Tíz évvel megelőzve az európai tudósokat, Hatvani tette félre először a Wolff-i logikai-deduktív tudományeszményt és helyette a tapasztalás-kisérlet-következtetés newtoni gondolatot fogadta el. Ő tanított hazánkban először elektromosságtant, ő lett a magyar kísérleti fizika atyja.
Aztán a 19. század első évtizedeiben tanítottak itt kiváló professzorok: Sárvári Pál, Csécsi Nagy Imre, Budai Ézsaiás, Lugossy József, Péczely József és a világhírű Kerekes Ferenc, akit kémia professzornak hívtak a Szentpétervári Egyetemre. Nem fogadta el a hívást, hanem hazajött és ő írta magyar nyelven az első egyetemi tankönyvet differenciál és integrál számításból.
Debrecen titka abban van, hogy itt alapítottak egy iskolát, mégpedig “az ország iskoláját” és azt minden lehetséges módon fenntartották. Az európai tudományos élettel is szoros kapcsolatot tartottak fenn. 1848-ig kivétel nélkül valamennyi professzorunk külföldön is tanult, vagy szerzett fokozatot.
Van azonban ennek a debreceni titoknak egy nagyon sajátos, máig nyúló tanulsága. 1567-ben már azt olvassuk, hogy az iskolát “veteményes kertnek” mondják. Ahol elvetik a magot és kikel a fa!!! Azért kell dicsérnünk és példának állítanunk a debreceni ősöket, a jóltevő polgárokat, mert ők szellemi javakba invesztáltak és bíztak abban, hogy ez fog a legtöbbet teremni a jövő számára. Döntésük helyes volt. Úgy lett! Tulajdonképpen azt látták maguk előtt, hogy a nemzedékről-nemzedékre való szakadatlan nevelés és tudományos fáradozás évtizedekkel és évszázadokkal később meg fogja teremni a maga bő gyümölcsét. Ma már tudjuk, hogy ennél nincs bölcsebb befektetés, azaz erkölcsi szempontból nincs tisztább döntés, mert amit az ifjúság tud, az jelenti a biztosabb jövőt.
És még van egy még fontosabb a debreceni múlt tanulságai között. Nemcsak a “tudásalapú társadalmat” kell célul kitűzni, hanem az “erkölcsalapú, vagy tisztességalapú társadalmat” is, mert a tudás megfelelő erkölcs nélkül nem fog magasabbra vinni.
Most előre tekintve, ezt az örökségünket kell komolyan vennünk, vagyis folytatni a “veteményes kertek palántáinak nevelését”, TUDÁSRA ÉS TISZTESSÉGRE, és ezzel századokkal előre biztosítjuk a magyarság jövőjét, s ezzel pedig Debrecen város egyetemi tekintélyét!
Kozma Tamás méltatása – „Pecsételd be e tanítást a tanítványaimba!” (Ézs 8,16)
Kozma Tamás méltatása
„Pecsételd be e tanítást a tanítványaimba!” (Ézs 8,16)
Gaál Botond
Eltűnődöm azon, micsoda nagyszerű emberek és remek tudósok alkotják és hordozzák nemzetünk kultúráját, jövőjét, reménységét. Együtt élünk velük.Kozma Tamásis közöttük van. Valahányszor rá gondolok, mintha ez a titok szeretne bensőmből napvilágra jönni: miért olyan jó találkozni vele? Inkább érzem, mint tudom. Ott a háttérben húzódik meg lelkem mélyén. Most elmondom, mert belülről késztet erre valami. Megpróbálom szavakba önteni. Megkísérlem vallatni ezt a rejtett sajátomat. Hátha megértek valamit ebből a különös érzésből, s ha igen, akkor örömmel osztom meg másokkal is.
Először keresem az emlékeket. 1994-et írtunk, amikor egy parlamenti fogadáson a Debreceni Egyetem rektora, Abádi Nagy Zoltán bemutatta nekem őt mint leendő debreceni egyetemi tanárt. Én akkor a Debreceni Universitas elnökeként voltam jelen az ünnepi találkozón. Mindjárt baráti beszélgetés alakult ki közöttünk, s éreztem, talán ő is, hogy ez a beszélgetés rövid idő alatt barátokká formált bennünket. Kozma Tamásnem sokára debreceni professzor lett, s az elmúlt tizenöt év alatt belegyökerezett a cívis város életébe. Közvetlen természetével, szuggesztív egyéniségével és lenyűgöző előadásaival mindenütt megnyerte hallgatóságát. Szellemi környezetében hamar neveléstudományi iskola formálódott, s mi több, mindenki érezte, hogy a korábbi ideologikusan áporodott levegőt kiszellőztette és friss áramlatot hozott az egyetem életébe a pedagógiai intézet táján. 1997-ben előadás tartására hívtam meg a Debreceni Református Kollégiumba, a harmadik országos Tudomány és Teológia Konferenciára. A főtéma az volt, hogy Kicsoda az ember. Kozma Tamás Személyiségünk irracionális alapjai címmel tartott emlékezetes előadást. A tudóssereget valósággal elkápráztatta széleskörű tudományos felkészültségével és rokonszenves előadói stílusával. Végül kirajzolódott előttünk az ember a maga titokzatos mivoltában és kivoltában. Ő maga is nagyon vágyott már az ősi Kollégiumba, mert a felesége ennek az országos hírű intézménynek volt egykori diákja. Ekkorra mi már természetesnek éreztük barátságunkat, s ez folytatódott tovább és tart mindmáig.
Nem tudok mindent a barátomról, inkább csodáltam mindig a személyét. Micsoda bölcsesség! Mennyi ötlet és mekkora fantázia! Micsoda pezsgés! Szinte hihetetlen munkabírás! Ez jellemezte őt mindig, különösen is a professzori munkája idején. Eredetileg két felsőfokú végzettséget szerzett. Először a Budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián tanult, majd Kolozsvárott az Egységes Protestáns Teológiai Intézetben fejezte be teológiai tanulmányait, a második diplomáját pedig a Szegedi Egyetem magyar-történelem tanári szakán szerezte. Tanított általános és középiskolában, főiskolákon és egyetemeken. Hosszú ideig dolgozott a mai nevén Oktatáskutatóés Fejlesztő Intézetben, annak szinte valamennyi grádusán lépkedett fölfelé, míg 1990-2000 között ő volt a főigazgatója. Itt indította útjára a magyarországi felsőoktatás-kutatást. Az ő nevéhez fűződik az országos szakfolyóirat, az Educatio alapítása, főszerkesztői tiszte, ugyanígy a Pallas Debrecina könyvsorozat indítása és szerkesztése. Megalapította a debreceni Felsőoktatási K+F Központot, főmunkatársa volt az MTA Szociológiai Kutató Intézetének, valamint Pedagógiai Kutató Csoportjának. Lelkesen tanított számos felsőoktatási intézményben, miközben ingázott az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a szegedi József Attila Tudományegyetem, az egri Eszterházy Tanárképző Főiskola és a Soproni Egyetem között. De a Műszaki Egyetemen, az Evangélikus Teológiai Akadémián és a Juhész Gyula Tanárképző Főiskolán is szívesen emlékeznek kurzusaira. Időközben jó néhány kandidátusnak, PhD hallgatónak és habilitált doktornak irányította munkáját, sikerrel. Különös gonddal figyelte és segítette a határainkon kívül rekedt magyar testvéreink kisebbségi oktatásügyét. Ezt ő jól ismerte, részese volt. Kozma Tamás egyike azoknak a magyar szakembereknek, akik a neveléstudomány területén igen magas szinten képviselték és képviselik hazánkat a Nyugat-Európai és Amerikai egyetemeken. Vendégprofesszorként adott elő a Syracuse University-n, Chicago University-n, a University of Hawaii-n, valamint a Maastricht Center for Transatlantic Studies keretében, a Humboldt Egyetemen, a Vilniusi Egyetemen, a Readingi Egyetemen, a Stockholmi Egyetemen és a Nottinghami Egyetemen. Hogy hány hazai és nemzetközi társaság választotta tagjául, meg sem kíséreljük fölsorolni. Mind a Magyar Tudományos Akadémia, mind a Magyar Akkreditációs Bizottság folyamatosan veszi igénybe szakmai tudását. – Mi, debreceni egyetemi kollégái úgy látjuk, hogy ennek a gazdag életnek a kiteljesedése és beteljesedése Debrecenben következett be a tizenöt éves professzori működése idején. Kozma Tamás egyéniségét nézve és a neveléstudományi elkötelezettségét tekintve szinte harcos „prófétájává” vált egy szent nemzeti ügynek, a jövő formálásának. Olyan ő közöttünk a 21. században, mint egykor népe körében Kocsi Csergő Bálint hitvalló gályarab prédikátor a 17. században, aki szívének kíméletlen bátorságával és felelősségével szólt népéhez egy ma is időszerűen érvényes üzenettel: „Ha lehetséges volna, hogy meghallgattatnám minden embertől, egy toronyba felmennék és teli torokkal azt kiáltanám: hová rohantok emberek, akik a pénzgyűjtésben szorgalmatosak vagytok, de gyermekeitek nevelését elmulasztjátok?” Mintha ma is egy ilyen kiáltó szó hallatszanék felénk és egész magyarságunk feléKozma Tamás személyén keresztül onnan a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Tanszéke felől.
Ismét eltűnődöm. Előadásai kapcsán kérdezem én is: KicsodaKozma Tamás? Milyen egyéniség rejtezik a neveléstudománynak e „prófétája” mögött? Szeretném ezeket megválaszolni, mert szeretném tudni személyiségének titkát. És sorjáznak elő rendre az újabb kérdések! Mit hozott magával? Mi lelkesítette és emelte őt, amikor adta tovább gazdagon szellemi kincseit?
Kozma Tamása teológiai tanulmányai során még fiatalon beleláthatott egy különös nevelési rendszerbe, amely akkor és ott példa nélküli volt a maga nemében. Az ószövetségi nép körében ugyanis különös jelentőséggel bírt a tanítás. A hagyomány átörökítése a fiatal nemzedék számára igen erős kötelesség volt. „… és tanítsák meg fiaikat is …” olvassuk Mózes könyvében. (5Móz 4,10) A tanítás nem csupán valamilyen szent szövegek memorizálása volt, hanem a hittel átadott ismeretnek értelemmel történő tovább adása. A gyermek és az ifjú ennek során elsajátította azt a módszert is, amely szerint majd ő fogja átadni a szellemi örökséget a gyermekeinek. Ez volt Izrael „neveléstudománya”, amely annyira belerögződött a nép életébe, hogy évezredeken át megtartó erővé vált számukra. Később ehhez a gyakorlathoz kapcsolódott Jézus parancsa az újszövetségi kor keresztyén gyülekezetei körében: „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népet!” (Mt 28,19) A nevelés immár átfogóbban épített a hitbeli szabadságra a nevelés terén is. A keresztyénség azt hangsúlyozta és hangsúlyozza mindmáig, hogy minden ember kapott valami különös, egyedi ajándékot a Teremtőjétől, ami őt megkülönbözteti mindenki mástól, ami őt azzá teszi, aki, az ő felcserélhetetlenül egyedi mivoltában. Ez az ajándék, képesség, talentum teszi a személyt különössé, mert ezzel csakis ő rendelkezik. Mindenki kapott valami jót, valami rendkívüli értéket, amit érdemes a felszínre hozni, fölmutatni, előhozni. A keresztyén nevelőnek éppen abban van a hallatlanul szép hivatása, hogy ezt a kiben-kiben rejtetten egyedi ajándékot felismerje és segítse előhozni, felmutatni. Arról van tehát szó, hogy sohasem a „saját képünkre és hasonlatosságunkra” neveljük a reánk bízottakat, még inkább nem személyiségátültetést végzünk, hanem hogy ők maguk bontakozzanak ki a belső szabadságuk szerint. Arra kell tehát rátalálnunk, amit kiben-kiben a legnehezebb felismernünk. Ez a csúcsa a nevelői munkának, mert ennek eredményeként a tanítvány ilyenkor nem a mesterét tükrözi csupán, hanem a saját maga által birtokolt ajándékot, a testi-lelki-szellemi képességét hozza elő magából. A keresztyén nevelő tehát sohasem visszhangot vár, hanem feleletet.
Kozma Tamásnevelői egyéniségében ezek a jegyek egyértelműen fellelhetők. Én olyan tudósnak, gondolkodónak ismertem meg őt, írásaiban pedig olyannak figyeltem meg, mint aki szeretne nagyon mélyen belelátni az emberbe, kinek-kinek a titkába, és ha valakiben egyszer fölismerte a tehetséget, a különös ajándékot, akkor azt a fiatalból ki is hozta. Pontosabban úgy irányította, hogy a fiatal ő maga mutassa föl ezt a különleges képességét. Ez a pedagógia csodája, a neveléstudomány művészete.
Szeretnék a másik kérdésemre is választ találni. Van egy különös dolog, amit viszont éppen én magam vettem észreKozma Tamásprofesszori egyéniségén. A protestáns gyökerei valamiképpen meghatározzák az ő egyéniségét. Nehéz ezt kifejezni. Ennek az identitásának egyik legszebb jele nála a szakadatlan szorgalommal végzett munka. Szellemével és lelkével szinte magával viszi, sodorja és húzza a munkatársait, a tanítványait, akik egyszer csak rádöbbennek az igazságra: mesterük hamarabb fölismerte bennük az értékeket, mint ők maguk. Ilyetén máris elsajátítottak az emberi személyiség titkából valamit. Mert Kozma professzor élete, gyakorlata mesteri mintává vált közöttük, mint olyan tanítóé, aki maga is hisz a munkájának eredményében. Ez a jövőbe látás, ez az örök reménység fogalmazódik meg titokként az ő arcán, ez sugárzik a szeméből, ez olvasható ki a derűjéből, ez vehető ki a nézéséből, s végül ez válik nyilvánvalóvá a munkájából. Ez a tiszta érzés ragadja meg az embert az ő jelenlétében. Olyan ő, mint akinek a lelkében van valami rend, amely őt bensejéből vezérli. Éppen emiatt a belső rendje miatt lát meg olyan dolgokat, amelyeket más nem. Emiatt lát bele kinek-kinek a személyébe, s előhoz titkos és nagyszerű értékeket. Mert neki is van egy belső rendje, amely segít meglátni a részeket, s miután ezeket felismerte, képes összerakni a teljes emberi személyiséget! Ez a titka az ő munkájának, a neveléstudománynak.
Ha a küzdelmes múltjára gondolunk, s fölrémlenek előttünk életének állomásai: Budapest, Kolozsvár, Szeged, Debrecen – szinte egy sorstalanságból visszaragadott sors az övé, amelynek alakulása folyamán kiviláglik az ő egyénisége. Ha szebben akarnánk kifejezni és jobban érteni, akkor Pál apostol juthat eszünkbe, ez a fáradhatatlan küldetésű ember, aki „térítő útjain” viszi mindenhová az örömhírt, tanít, nevel és gyűjti maga köré a Timótheusokat. UgyanígyKozma Tamás, ő is bátran, férfiasan végig ment az ő eleve elrendelt útján, s keletkezett körülötte egy tanítványi sereg. Ezen a nem könnyű, de szép úton érkeztünk most el a hetvenedik évhez. Mivel is köszöntsem őt? – Mécs László néhány verssora jár az eszemben. Magam is elgondolkodom rajta, mert nagyon illik a verses képKozma Tamásegyéniségéhez, nevelő munkájához, magatartásához, tudományművelő tevékenységéhez. A költő egy májusi kora reggelen váratlanul kiment valamelyik tanyára. Ott a pusztában álló ház udvarán szép rózsakertet pillantott meg. Nem értette. Elgondolkodott rajta. Köszönt a magányosan élő gazdának és megkérdezte: mi jót csinálgat bátyám? Ő elmondta küzdelmes életét, nehéz sorsát, majd hozzátette: „a vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Tette ezt mindenek ellenére. Mécs Lászlót ezek a szavak mélyen meghatották, s a következő költői gondolatok fogalmazódtak meg benne:
„Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Kozma Tamásmint professzor, mint a neveléstudomány mestere, tudósa, egész életén át ezt tette. Az ismeretlen „vadócba” rózsát oltott, hogy szebb legyen ez a magyar föld. Ő nem akart mást, mint hogy neveléssel és tudománnyal új néppé formálni a magyart, egy művelt, szabad nemzetté. Hitet akart belé önteni a jövőjének formálásához. Ezt a jövőlátást oltotta bele tanítványaiba, hogy hitük, tudásuk, tehetségük és jó szellemük révén szebb legyen ez a föld, a mi kis magyar hazánk. Isten éltesse őt közöttünk sokáig!
Gaál Botond
Köszöntő beszéd Karl Barth Kutatóintézet megnyitásán, 2007. június 29-én
Köszöntő beszéd Karl Barth Kutatóintézet megnyitásán, 2007. június 29-én
Gaál Botond
– A rendszeres teológiai tárgyakat oktató kollégáimmal együtt őszintén örülök a Kelet-Közép-Európai Karl Barth Kutatóintézet létrejöttének és szívből köszöntöm a Magyarországról, Erdélyből, Európából és az Amerikai Egyesült Államokból jött valamennyi kedves vendégünket.
– Miért látom fontosnak eme kutatóintézet létrehozását. Magam is alapítottam már teológiai kutatóintézetet 1993-ban, s ilyenkor az történik, hogy egy bizonyos tudományterületre vagy kutatási témára nagyobb figyelmet fordítunk. De azonnal adódik a kérdés is, hogy ilyen esetekben nem szűkül-e le túlzott mértékben a kutatási érdeklődésünk? Nem szűkül-e be a gondolkodásunk? Holott éppen ennek az ellenkezőjét szeretnénk elérni. Válaszunk: Nem! Sőt, igazi nyitottságot szeretnénk. Először is azért, mert Barth neve csak jelzi azt a hatalmas teológiai vállalkozást és eredményt, amelyet a 20. század első felében a protestáns keresztyénség megvalósított és az egyetemes keresztyénség számára közkinccsé tett. Barth valósággal meggazdagította és megpezsdítette a teológiai életet. Ugyanis, ha Barthra gondolunk, akkor lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy ismernünk kell az ő kortársait, Brunnert, Gogartent, Thurneysent és másokat, akik valamennyien hozzátartoznak a dialektika teológia szellemi örökségéhez. Sőt, ismernünk kell azokat is, akik időben előtte jártak, és figyelnünk kell azokra is, akik tanítványaiként vagy követőiként folytatták a művét, vagy éppen ellenezték és ellenzik ma is a barthi teológiai gondolkodást. Másrészt viszont Barth korától elegészen napjainkig a teológiai gondolkodás fejlődésében szakadatlanul értékelnünk kell mindazt, amit neki köszönhetünk, és azt is, amit ma már talán tisztábban látunk, mint a nagy tanítómester. Thomas F. Torrance, az egyik leghíresebb tanítványa mondta el neki a halála előtt, hogy a természettudományok segíthetnek a teológusoknak is a tudományos gondolkodásban. Ha ezt a szemléletet hívjuk segítségül, másként és helyesebben fogjuk értelmezni az általa mereven visszautasított „természeti teológiát” is. Torrance így írja le, amikor utoljára beszélgetett erről tanárával Baselben: „Karl Barth teljesen egyetértett velem, amikor az ő teológiai gondolatait interpretáltam a geometria és a fizika viszonyának szemléletével, s nagyon határozottan ezt mondta: bizonyára vak tyúk voltam, hogy ezt az analógiát korábban nem vettem észre.” Az utolsó pillanatig tanulnunk kell! Tehát a Barth Intézetnek egy nagyon széles területet kell átlátnia, átfognia, amikor kutatási lehetőséget kínál föl korunk teológusainak. Ebbe beleértjük az ökumenikus szellemiséget is, hiszen akarva-akaratlanul valamennyi felekezet viszonyul valamiképpen Barth-hoz. Egy magyar származású, francia katolikus filozófus-teológus barátom, Nicholas Vető mondta 1992-ben Princetonban, amikor a Center of Theological Inquiry-ban hozzászólt az előadásomhoz: „Amikor veretes francia nyelven akarok olvasni valamit, Kálvint olvasom. Ami pedig a 20. századot illeti, nagy szerencsétek van nektek reformátusoknak, hogy van egy Barth Károlyotok, nekünk pedig nincs.”
– Karl Barth neve tehát egy örök figyelmeztető jel. Munkásságát a teológián belül aligha lehet kikerülni. Rendkívül találóan jellemzi és összegzi Barth jelentőségét korunk egyik nagy keresztyén fizikusa, Carl-Friedrich von Weizsäcker: „Az un. kultúrprotestantizmus, a keresztyénségnek az igazolása az elért kulturális szinthez való hozzájárulása által, kiváló történeti felismeréseket tartalmaz, s ugyanakkor, izoláltan szemlélve, olyan trivializálás, amely becsukja szemét a szakadék előtt, melynek szélén a felvilágosodott teológia útja vezet. Ha a keresztyénséget kulturális hozzájárulása igazolja, akkor minden kultúrkritika, minden világmegváltoztatás, legyen az szociál-darwinista, technokrata vagy marxista, az elfelejtett előtörténetbe süllyeszti a keresztyén hitet. Barth világosan tudta: ha joggal vállalta annak kockázatát, hogy életét Krisztusra alapozza, akkor Krisztusnak többnek kell lennie, mint mindezek a világmegváltoztatások, főként azonban többnek, mint a világ, amely ily módon megváltoztatható.”
– Barth Károly Debrecenben is járt. Éppen ebben a teremben, az ősi Kollégium dísztermében mondta el négy híres előadását a kegyelmi kiválasztásról. Az akkori legnagyobb magyar teológusok voltak jelen és sok-sok lelkész. Ez 1936-ban történt. Másodszor 1948-ban járt Magyarországon. Több magyar tanítványa volt, akik közül csak néhányat említünk meg:Török István, Nagy Barna, Rózsai Tivadar,Kálmán Sándor, Bertalan Imre. Ha még föllelhető volna néhány magyarországi emlék, fénykép, anekdóta, hangfelvétel, azokat is gyűjtsük össze. Egyszer kaptam egy fényképet L. John Hesselink professzortól, amelyen Barth éppen Brunnerrel áll együtt 1960. november 19-én egy Basel-ben szervezett konferencia után. Ezt tartom a kezemben és adom át e bekeretezett fényképet az új kutatóintézetnek. Bizonyára kedves lesz számunkra. Jelentse ez a kép az emlékek összegyűjtésének kezdetét, és ugyanakkor a Karl Barth Kutatóintézet pedig jelentsen egy új fejezetet egyetemünk történetében.
Útravaló – Magyar Tudomány Ünnepe 2012.11.03-án
Útravaló – Magyar Tudomány Ünnepe
Gaál Botond
Európa Rádió MTÜ 2012 11 03
Számomra a Magyar Tudomány Ünnepe is nemzeti ünnep. Magam is átérzem a szabadságharcaink jelentőségét, de mint a tudomány képviselője bátran hangsúlyozom, hogy a szabadsághősök mellett ugyanolyan tisztelettel kell emlékeznünk a magyar tudomány fejlődéséért oly kitartó küzdelmet folytató tudósok sok-sok áldozatára. A történelmi emlékezet nem hagyhat ki, ezért ünnepelnünk kell mindazokat, akik hazánkat a tudományok művelésével tartották életben. Ebben különösen is élenjártak a reformátorok. Sőt, azért „él nemzet e hazán”, mert a tudományhősök még a reménytelen időkben is a tudományok szintjének emelésétől remélték magyar népünk megmaradását és felemelkedését. Igazuk lett! Már a feljebb való századokban látták azt, hogy egy társadalom jövője nem csupán a természeti kincseitől, vagy katonai erejétől függ, nem is az igazságtalanul más népektől elorzott területek nagyságától, hanem legalább úgy a szellemi erejétől és annak minőségi szintjétől. Ezért ünnepeljük mindazokat, akik tehetségük odaáldozásával ezt az erőt és minőséget napjainkig fenntartották a magyar földön. Gondoljunk a nagy református kollégiumainkra, vagy a katolikus nagyszombati első egyetemre, ahol mindig is törekedtek az európai szintű tudomány oktatására. A református kollégiumok professzorainak szép példájából láthatjuk, hogy a latin nyelv segítségével más népek egyetemeiről átemelték a tudományokat a magyar szellemi életbe, a magyar nyelv művelésével pedig felbecsülhetetlen szolgálatot tettek a szépirodalom kialakulásának. A latin nyelv Európához kötötte őket, a magyar pedig a nemzetükhöz.
Látták ezt azok a magyar főurak is, akik Széchenyi Istvánnal az élen komoly anyagi áldozatvállalással létrehívták a Magyar Tudományos Akadémiát 1825. november 3-án. Ők is hazafiak voltak, éppen úgy, mint azok a tudósok, akik életüket a tudománynak szentelték, s ezáltal gondoskodtak „a kiművelt emberfőkről” nemzedékről nemzedékre. Emlékezzünk meg arról a világraszóló tudománytörténeti eseményről is, hogy Bolyai János, a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákja éppen 1823. november 3-án keltezte levelét édesapjának, melyben bejelentette, hogy „a semmiből egy új, más világot teremtett”. Ezzel kinyitotta és felnyitotta sok tudományterület fejlődésének lehetőségét. Előtte is és utána is a magyar református kollégiumok a tudósok nemzedékeit nevelték föl, akik közül számosan lettek az Akadémia tagjai.
Bibliás keresztyén hitünkből fakadóan ma is lehetünk olyan sáfárok, mint elődeink voltak. A keresztyén hittudomány területén is alkothatunk újat, hozzájárulhatunk az egyetemes és hazai tudomány műveléséhez. Csakis egy nyitott szellemű és fegyelmezett teológia-művelés segítheti a tudományok fejlődését, s ugyanezzel a nyitottsággal kell fogadni a tudományok eredményeit a teológia modern művelése érdekében. Ezért a hittudomány is méltán csatlakozik a Magyar Tudomány Ünnepéhez és november 3-át a magyar nemzet ünnepnapjának tekinti.